A XIX. század emberét is izgatta a következő kérdés: vajon a Földön kívül létezik-e más, az Élet hordozására alkalmas bolygó, rajtuk értelmes élőlényekkel? A kérdés igazán komolyan 1868-ban vetődött fel.

Egy Victor Meunier nevű francia író ekkor nem kevesebbet állított, mint hogy a Hold lakott. Még gyönyörűen hangzó nevet is kitalált a holdlakók számára: szelenitáknak hívta őket. (Szeléné görög holdistennő után.)

Makacsul ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy égi kísérőnk értelmes lények hazája. Ebből eredően mélységesen hitte, hogy a Holdnak van légköre.

Jules Verne, a híres író megkerülte azt a kérdést, vannak-e lakói a Holdnak. Utazás a Holdba című regényének főhősei mindenesetre nem találkoznak a szelenitákkal. Verne véleménye szerint a kérdésben csak akkor lehet állást foglalni, ha az ember egyszer valóban eljut a Holdra.

Camille Flammarion ismert francia csillagász, a párizsi csillagvizsgáló igazgatója megszállottan hirdette a szeleniták létezését. Az Astronomie Populare hasábjain Flammarion arról írt, hogy a Holdon zöldes árnyalatokat figyelt meg. “Minthogy ezek a zöldes árnyalatok periodikusan ismétlődnek, szinte bizonyosra veszem, hogy a Holdon jelentékeny növényzet található.”

Bár a holdlakók létezésében jó néhányan kételkedtek, Franciaország-szerte elterjedt, népszerű eszme volt hinni abban, hogy a Mars nem lakatlan. Természetesen az is izgatta a kortársak fantáziáját, hogy milyen eszközökkel lehetne felvenni a kapcsolatot a Vörös Bolygó lakóival.

Itt aztán egészen vad ötletek is születtek!

Egy Littrow nevű angol úriember a következő javaslatot tette: a Szaharában ássanak egy hatalmas árkot, azt töltsék meg vízzel, öntsenek a felszínére petróleumot és gyújtsák meg. Így a Mars lakóinak fényüzenetet lehetne küldeni.

A kissé bohókás ötlettől ihletet kapott Charles Cross, angol csillagász. Szerinte néhány elektromos lámpa fényét kellene egy parabolatükör segítségével összegyűjteni, és periodikus fényimpulzusokkal kéne üzenetet küldeni a földönkívülieknek.

Az ötletet azonnal felkarolta és előadó körútjain lelkesen népszerűsítette a már említett Flammarion. A fentebb említett üzenetküldési módszert ő nevezte el fénytelefonnak. Flammarion véleménye szerint a módszer egyáltalán nem abszurd és a legkevésbé sem nehezebb megvalósítani, mint a hagyományos telefont. Egy dúsgazdag francia hölgynek, Madame Clara Gougetnek annyira megtetszett a fénytelefon ötlete, hogy 1891-ben 100000 frankos jutalmat tűzött ki annak a kutatónak, aki tíz éven belül e módszer segítségével felveszi a kapcsolatot a földönkívüliekkel, és ezt hitelt érdemlően bizonyítani is tudja. A csábító jutalom hatására igen sokan kezdtek foglalkozni a fénytelefonnal.

Angliában Francis Galton egy hatalmas, napfénnyel működő tükörrendszer kiépítését javasolta. El is készítette a terveket, ám a túl hatalmasnak bizonyuló költségek végül is visszarettentették azokat a vállalkozókat, akik biztosították volna a pénzt. Pedig Galton biztos volt benne, hogy ha meg tudná szerezni a támogatást terveihez, kapcsolatba tudna lépni a Mars lakóival.

Galton elég különösnek képzelte a Vörös Bolygó lakóit. Óriási hangyaszerű lényeknek tartotta őket, akiknek hat lábuk és két csápjuk van. Ebből eredően szerinte a nyolcas számrendszert használják, és nem ismerik a tízeset, amit az emberek legtöbbször alkalmaznak. Ez lehet az eddigi sikertelenség magyarázata. (Vajon miért gondolta ezt?)

Richard Holt Huttonnak három ellenérve is volt Galton elméletére. Először: ha a marslakók valóban hangyaszerű lények, erősen kétséges, hogy van annyi intelligenciájuk, hogy felfogják a nekik küldött fényüzeneteinket. Másodszor: matematikai kifejezéseken kívül nem nagyon lehetne mást küldeni, aminek nem sok értelme van. Harmadszor: az sem biztos, hogy egyáltalán léteznek marslakók.

A francia A. Mercier egy hegy tetejére építette volna a fénytelefont. Ő egyébként meg volt győződve róla, hogy a Marson és a Vénuszon megfigyelt fényfelvillanások a földönkívüliek válaszai voltak az 1899-es párizsi világkiállítás csodálatos fényeire. A megszállott francia úr két konferenciát is szervezett a találmány megvalósítása érdekében, de még úgy sem tudtak a résztvevők konszenzusra jutni, hogy az eszme mellett az Európa-szerte elismert orosz tudós, Konsztantyin Ciolkovszkij, a “rakétakutatás atyja” is teljes mellszélességgel állt ki.

A Kalugyai Hírnök című lapban a jeles szakember szintén a tükrös megoldás mellett tette le a garast.

“A fénytelefont meg lehet valósítani, de nem egészen úgy, ahogy eddig gondolták. Mindössze egy 10 kilométer széles területet kellene mozgatható tükrökkel borítani, mert ha a Földről lehetséges észlelni a parányi Mars-holdakat, akkor egy ugyanakkora tükörről visszaverődő fényt tudnak észlelni a Vörös Bolygón is, már amennyiben tényleg van ott intelligens élet.”

Ciolkovszkij támogatása ellenére a lelkesedés lassacskán alábbhagyott. Az utolsó tudós, aki a fénytelefonnal intenzíven foglalkozott, a horvát származású amerikai feltaláló, Nikola Tesla volt.

Colorado Springs-i laboratóriumában megszállottan dolgozott, és egyszer csak bejelentette, hogy kapcsolatba lépett a földönkívüliekkel.

Ha azt gondoljuk, hogy a sajtó képviselői a hír hallatán a nyakába borultak, akkor súlyosan csalatkoznunk kell. A Colorado Gazette két munkatársa gyilkos humorral írt arról, hogy a marslakóknak a leghelyesebb lenne Coloradót választaniuk, “mint a kommunikáció számára az egyetlen nyitott helyet.”

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Tesla örökös gyanakvásával és titkolózásával nemigen szolgált rá a bizalomra. A támadó és mocskolódó cikkek miatt végül azokat az újságírókat sem engedte be a laboratóriumába, akik hajlandóak lettek volna hinni neki. (Az állítólag megépített fénytelefont is lerombolta.)

Tesla ennek ellenére szilárdan hitt az Idegenekben. Barátai előtt így beszélt erről: “Nem hinni a földönkívüliekben olyan, mintha az ember azt állítaná, hogy egy hatalmas erdőben csak egy fa hozhat termést.”